Megint futok. Már lassan egy hete és úgy tűnik a lábam is bírja. De nem ezért vagyunk ma itt, hogy örömködjünk. A mai mese Lóriról fog szólni és arról, hogyan találkozott életében először a sátán krémjével, amit Nicoflex néven is emlegetnek.

A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer Móni kipróbálta. Aztán mondták a tévében meg a rádióban is, hogy ideiglenesen áttelepítik Szibériát hozzánk, hogy érezzük a törődést és hát ha már tudok futni, akkor hideg ide vagy oda, futok. Azt írták az interneten, hogy nem árt a belemelegítőkrém, mert akkor nem fagy szét a lábadon az izom. Úgyhogy Mártonnal vasárnap két kört tettünk az Alleban, mire megtaláltuk a gyógyszertárat, ahol adtak. 

Már a csomagolása is elég gyanús volt, semmi ilyen bemelegítőkrém vagy ettől lesz neked nagyon jó felirat nem volt rajta, viszont cseppet sem megnyugtató nagy piros betűkkel az igen, hogy "KÜLSŐLEGES ALKALMAZÁSRA!". Meg hogy kenőcs. Meg néhány nagyon kémikus anyagnév, amiből egyedül a kapszicint ismertem fel, a paprikában van és csíp.

Kibontás után kihorgásztam belőle a betegtájékoztatót, az első dolog ami megütötte a szemem, hogy használat után alapossan mossunk kezet szappanos vízzel és semmi esetre se dörgöljük a szemünkbe. A mellékhatások is érdekesek voltak, tízből kb egy embernél bőrpír és meleg érzet, százból egy embernél enyhe égető, szúró érzés, tízezerből 1-10 embernél: Duzzanat a kezelés helyén, lokális bőrgyulladás, kontakt ekcéma vagy allergia. Móninak felgyulladt tőle a lába, szóval nekem nem lesz semmi bajom.

Ma reggel elég hideg volt ahhoz, hogy eszembe jusson, egy kis melegség kifejezetten jót fog tenni, legalább nem lesz teljesen elfagyva a lábam, mikor hazaérek. A tájékoztató szerint 4-5 centi hosszú csíkot kéne bemaszírozni, hogy jó legyen. Kinyomom a csíkot, kenem a combom meg a vádlim, semmi. Másikláb, semmi. Kézmosás, felhúzom a három réteg nadrágot, semmi. Felöltözöm, elindulok, mintha picit melegebb lenne, de semmi. Elkezdek futni, kiérek a körútra, megállok a lámpánál, rákoncentrálok a bekent területekre, semmi. Najó, talán egy picit. Kezd átérni a hideg a három rétegen, de nem melegít ez a hülye krém. A tegnap esti pizza elkezd gondolkodni, újra látná a napfényt, nehezen kapok levegőt, de felvánszorgok a hídra, a felétől úgyis lejt és még mindig semmi. Talán nem hűlnek ki annyira a lábaim, mint szoktak, de nem érek rá ezen meditálni, el vagyok foglalva a pizzával meg hogy kapjak levegőt. Mire leérek az ELTE elé, már feljött a nap, a pizza hagyta magát meggyőzni, maradjon a lenn, minden jó, csak az a hülye krém nem hat. Kopaszin senki, csak visszafordulás után találkozok egy hasonlóan őrült futóval, amúgy üres a rakpart. Visszafelé megint elkapom a piroshullámot, ugrándozva táncolok egy kicsit a lámpánál, sehol a beígért égető melegség, felül kezdek kicsit fázni. Át a hídon (a meleg még mindig el van veszve), két kanyar, utolsó tánc az utolsó pirosnál. 50 perc, 8 km, nem rossz.

Beérek a lépcsőházba és kicsit mintha bizseregne a bőröm. Mire elérek az ajtóig, kicsit melegszenek is a helyek, ahová kentem, de még mindig azon gondolkodom, nem-e halucinálom csak. Mire sikerül kihámozni magam, már határozottan ég mindkét vádlim és mindkét combom. Meg az egyik könyököm, úgy látszik nem mostam le rendesen a cuccot. Turbónyújtás, majd beugrás a zuhany alá, ha lemosom biztosan jobb lesz. Amint a meleg víz éri a felületet, kb úgy érzem, mintha két vasalót nyomnának a lábaimra, aztán, mikor úgy érzem "megszoktam", rá is nyomják egy kicsit, hogy érezzem rendesen. Szappan, dörgölés, hátha majd az lehozza. Semmi hatás, továbbra is forró vasakat forgatnak a vádlijaimban, de mintha kicsit mélyebbre nyomnák őket, mint eddig, biztos elkezdett az anyag mélyebbre beszívódni. Hidegre állítom a vizet, mindenhol libabőrös vagyok, de nem is érzem, mert még mindig égnek a lábaim. Kimászok, törölközöm, égek. Ránézésre semmi sem látszik, de ha ráteszem a tenyerem, árad belőle meleg. Felöltözöm, kimegyek a hidegbe, néhány perc után egy kicsit fázok, a lábaim meg normális hőmérsékletűek. A legközelebb mindenhol be kéne kenni magam gondolat bukkan fel egy pillanatra az agyamban, rögtön követi egy kép, ahogy ordítva rohanok ki a zuhany alól, feltépem az lépcsőházajtót és meztelenül hempergek a hóban, majd nyakig beásom magam. Lehet nem kéne. Beérek a munkahelyre, amint elkezdek kiengedni, megint éget. Fél tizenegy. Hétkor kentem be magam, de még körbe tudnám rajzolni miliméter pontosan, meddig ért a krém. A sátán krémje. Csak melegre aktiválódik.

A használati útmutatóban azt a részt, hogy  "Ha véletlenül az előírtnál több Nicoflex kenőcsöt alkalmazott, abban az esetben sem valószínű, hogy káros hatás (mérgezés) jelentkezne. Alkalmazza tovább a készítmény előírás szerint. "  nyugodtan át lehetne írni. Ha véletlenül az előírtnál több Nicoflex kenőcsöt alkalmazott, ne aggódjon, de a következő két napot töltse a hűtőben. Ha erre nincs lehetősége vonuljon ki a civilizációból, mert két napig ordítani fog.

Persze mindig más tehet róla. Erről most épp Zsuzsi. Ő találta ki valamikor szeptember közepén, amikor még nyár volt, kellemesen meleg, hogy ő akar még egy érmet. Félmaraton mániákusat. Bólintottam. Félmaratonmánia, minden évszakban egy félmaraton. Ősszel Nike+, "télen" Balaton, tavasszal Vivicita, nyáron Hortobágy. Nincs is ezekkel gond kivéve a nyárival meg a télivel, meg a kettő közötti 35-40 fok hőmérsékletkülönbséggel.

Szombat este persze már ott sétáltam az ismeretlen járvány miatt teljesen elnéptelenedett Siófokon, ahol minden szálloda, bolt, bazár, kocsma zárva volt már este este hétkor. Az Aranypart Hotelben foglalt Zsuzsi szobát, amiről kiderült, hogy igazi szocialista panelhotel, papírvékony falakkal, elzárhatatlan fűtéssel, bár a berendezésből már hiányzott az kiégetett kárpitú fotelpár. 

Zsuzsi persze késett. Egy órát. Amikor úgy volt, hogy majd vár az állomáson és kellemes meleg lesz a kocsiban, miközben vacsorára vadászunk. Nem várt, úgyhogy átvágtam a szellemvároson, szerencsére a hotelben már volt élet, kicsit túl hangos is, a mentősök épp pálinkát adtak körbe és elég nagy zajjal fogyasztották a további üveg borokat. Leültem a recepcióval, az órával és a bejárattal szemben és vártam, hogy befusson a szobatárs. Felvehettem volna a kulcsot, elmehettem volna vécére, de nem, kitartóan néztem felváltva az órát és az ajtót, mert akkor hamarabb odaér. Gondolom, ha nem nézem, akkor másfél órát késik. Vagy többet.

Végre megérkezett, úgyhogy gyorsan lepakoltunk és elmentünk végre ennivalóért, a végén a Tescoban kötöttünk ki, semmi más nem volt nyitva és úgy jártunk, mint mindenki, aki éhesen vásárolni megy, legalább 2 napra és 2 versenyre elég kaja és csokikészlettel érkeztünk vissza a szobába. 

A tévében épp George Clooney próbálta megmenteni a világot néhány orosz atombombától, mi meg a szokásos, mi lesz holnap, milyen időt lenne jó futni, hideg lesz-e, mibe fussunk, mit vigyünk, mikor keljünk beszélgetést zongoráztuk végig. Az előző félmaraton három perccel volt hosszabb két óránál, bár akkor nem gondolkodtam azon, hogy milyen időt kellene futni, az volt a cél, hogy beérjek. Legutóbb pont egy előtte egy héttel, szombaton voltam futni, stabil és majdnem másodpercre pontos hat perces kilométerekkel, úgyhogy ez tűnt most is reálisnak, de azért kiszámoltam, hogy 5:45 körüli átlagot kéne futni, hogy meglegyen az egyszer régen megálmodott 2 óra alatti félmaraton.

Az éjszaka nem telt túl jól, a kikapcsolhatatlan radiátor kb 28 fokot csinált és kettő felé arra riadtunk fel, hogy valakik épp a csúcson vannak és ezt néhány sikoltással a körülöttük alvók tudomására is hozták. Reggelre olyan szemeink lettek, mint egy rosszabb állapotban lévő zombinak. 

Elsétáltunk felvenni a rajtszámot, közben barátkoztunk az egybefüggően szürke éggel meg a három fokkal, ami egész napra megmaradt. A felhőket is mintha odaszögelték, egész nap egyetlen milimétert sem mozdultak semerre. Ekkor még csak kilenc óra volt, a rajtig hátralévő időt nagyjából ágyon fekvéssel és öltözéssel töltöttük, néha kinéztünk az erkélyre, ahonnan rá lehetett látni a rajtkapura, szép lassan elkezdtek szálingózni az emberek is. Tíz után kicsivel összecuccoltunk és elindultunk lefelé.

A hallban kisebb sokk ért, ugyanis dugig volt emberekkel, úgy kellett átverekedni magad a kijáratig. Kinn mindenfelé emberek kocogtak, nyújtottak, melegítettek, majdnem mi voltunk az egyetlenek, akik párszáz méter futás után sétálva próbáltak nem megfagyni, de ez a túlöltözésnek köszönhetően egészen jól sikerült, bár a kezeim átfagytak. Beálltunk a 2 óra fölötti idővel félmaratont tervezők táblája mögé és szép kényelmes tempóban elrajtoltunk. Öt perc múlva azon gondolkodtam, minek van rajtam pulóver.

Az első 10 kilométer viszonylag unalmasan telt, 6 perceket futottunk, erőködés nélkül, közben próbáltam Zsuzsival interjút készíteni, ami abból állt, hogy minnél hülyébb kérdéseket tettem fel, amikre nem volt hajlandó válaszolni, majd kicsit kizökkenteni azzal, hogy repülő pörkölteket kergető futók képét próbáltam elé minnél szemléletesebben lefesteni, ez sem jött igazán össze. Fél óra után ebéd, megettem a csokim, kihagytam az első frissítőpontot. A jobb lábam térdnél kezdett fájni, de ezt nem éreztem sokáig, az automatikus fájdalomcsillapítás gyorsan bekapcsolt. Egy óra alatt megtettük a tíz kilométert, átfutottunk a rajtkapu alatt, felmarkoltam két darab banánt, majd miután a számba tömtem őket és nagy nehezen lenyeltem, rájöttem, hogy ha mostantól fél perccel gyorsabban futok, akkor meglesz a két óra. Úgyhogy rákapcsoltam.

Annyira jól bírtam az elejét, hogy csukott szemmel futottam

Ez egészen jól ment, mindig volt egy-egy ember, aki kb az én tempómnak megfelelően futott és be lehetett állni mögé és menni vele. A sétányon elég szűk volt a hely és az utolsó húzóemberem sajnos 15 km körül úgy döntött, ideje, hogy bevegye a sótablettáit, úgyhogy lelassult én meg elmentem mellette. Ekkor nyomtam be az utolsó üzemanyagcellát, ami egy kocka pocket coffee volt és egy éles "A végtelenbe és tovább!" rikkantással rohantam volna tovább, ha az összerágás hatására nem vett volna fel a belsejében lévő cukorréteg por formát. Így a rikkantást megelőző levegővétel közben sikerült "torokra venni" a cukrot, úgyhogy egy finomabb köhögőroham vette kezdetét és tartott addig, míg előhalásztam az innivalóm és sikerült valamennyire lemosni a torkomról a cuccot.

Lassítani tudtok megállítani nem, gondolta Lóri és nem teketóriázott sokat, a megevett kávékocka placebó hatására alapozva növelte a tempót és szélvészként cikázva száguldott végig a Balaton partján elnyúlt mezőnyben.

Amikor kiértünk a part füves részére egy kicsit féltem, hogy sikerül valami lyukba lépnem és kificamítom a bokám, emiatt többet néztem a földet, mint bármi egyebet, nem mintha a Balaton olyan izgalmas lett volna szürke végtelen víz jobbra, balra meg üresen tátongó szállodák és nyaralók váltották egymást. Mindenki nagyon udvariasan elengedett és őszinte csodálatomra még 19 km környékén sem lassultam semmit, viszont valószínűleg elszámoltam valamit, mert az utolsó 2 km-re már csak 10 percem volt, úgyhogy megint kerestem egy tempósabban futó embert, aki mögé beálltam és hagytam hogy húzzon. Az utolsó egy kilométeren ő is kifulladt, de nagy szerencsémre akkor ért mellém egy lány és a nehogy már egy csaj lehagyjon gondolattól hajtva egész jól sikerült vele tartani a tempót, majd amikor az utolsó száz méteren sprintre kapcsolt még ott is sikerült bele tartani a tempót és előtte értem be. Legalábbis azt hittem. Bruttó időben 2 másodperccel hamarabb értem be, de este kiderült, hogy egy fél percet simán rámvert a mért idejével. Az saját mért időt megnézve viszont elég nagy csalódás ért, 2:00:03-nál állt meg a Nike+, de azért reménykedtem benne, hogy rosszul mértem és később állítottam meg, mint ahogy beértem és kicsit hamarabb indítottam, mint ahogy átértem a rajtkapun. Este kiderült, hogy igen, 1:59:51 lett az időm, ami az eddigi legjobb félmaratonom volt és hatalmas köszönetet mondhatok a lánynak, aki a végén "behúzott", nem hiszem, hogy két óra alatt beérek az utolsó hajrá nélkül.

Bal oldalon látható a fehér sapkás hölgy, aki "után futottam"

Verseny után befutócsomag, póló, átöltözés, a maradék csoki és ásványvíz elpusztítása.

Az új cipő bejáratódott, az új zoknik meglepően jól bevált, egy új vízhólyagom lett, az sem fájt. A jobb lábam megint feladta a harcot legalább egy hétre, de legalább új helyen fáj, a térdem mögött. Az idő miatt viszont megérte és az is elég meglepő volt, hogy ennyire jól bírtam az 5:20-as km-ket. A szervezésre sem lehet panasz, pedig nem számítottak arra, hogy vasárnap kb 2400-an fognak nekivágni a távnak.

Hogy mitől van benne a végén az a hupli, nemtudom. Lehet ott léptem át a hipertérbe egy időre.

Innentől téli szmogfutás hegyek, legközelebbi verseny ami biztos, áprilisi 1, bár valaki farsangi félmaratont emlegetett, meg hogy hóban is érdemes kipróbálni.

Hétfőn még én sem sejtettem, hogy vasárnap félmaratont fogok futni. Kedden szólt egy ismerős, akivel futottunk már párszor, hogy vasárnap van a Bécs-Pozsony-Budapest Ultramaraton ötödik napja, ami tulajdonképpen egy félmaratoni táv és lehet rajta egyéniben is indulni. Kis hezitálás után úgy döntöttem, miért ne, hiszen úgyis 19 km-t kéne ma futni a felkészülési terv szerint, az a plusz két km belefér, ráadásul így biztos, hogy megyek futni, akár milyen is az idő. 

Tegnap megpróbáltam két szelet tortát megenni, hogy azért legyen valami tartalék, a másodiknak csak a feléig jutottam el, cserében elég jó kis gyomorfájásom lett, így csak éjfél körülre sikerült elaludni és reggel hatkor kelni kellett. Ez elég simán ment, viszont nem volt már zselém, úgyhogy odafelé menet beugrottam egy éjjelnappaliba egy szőlőcukorért meg egy kis italért, hátha nem lesz rendes frissítés a versenyen (sajnos nem is volt). 

Kb nyolcra oda is értünk Budakeszire a gimánziumba, ahol rövid várakozás után sikerült nevezni és kikunyerálni az 5242-es rajtszámot. Gyors átöltözés után, vagy fél óráig azon vacakoltam, hogy kell-e a pulóver vagy az első néhány km után csak zavarni fog és hogy vigyem-e az innivalót, végül pulóver nélkül egy Sport szelettel álltam be a rajthoz.

Hét fok volt és ködszitálás, előző éjjel szerintem az eső is esett, a rajtnál többször elhangzott, hogy vigyázzunk, mert lejtő van, csúszik és az utca végén, ahol kikanyarodtunk a Fő utcára, van egy fekvőrendőr is. Aki ezt túlélte, annak már csak 21 km-t kellett futnia, a fekvőrendőrt mindenki megúszta.

A rajt hangulatos és gyors volt, körülbelül 300-400 ember vágott neki a távnak, nagyon látványos volt, ahogy kifelé futva Budakesziről, hosszú színes kígyóként foglaltuk el az utat. Ami eléggé meglepett, hogy kb 2 km-nél járva már jöttek szembe emberek (a fordító 3 km-nél volt), de olyan sebességgel, amit én körülbelül 2 percig tudok tartani, utána legalább fél órát kell lihegnem, mire helyre áll a légzésem. A fordítóig fölfelé kellett futni, utána visszafelé az iskoláig ugyanaz csak lefelé. Az első frissító pont 5 km-nél volt, csak kaja volt, egyetlen pohár víz vagy isoital sem, ezen kicsit meglepődtem, bár itt még sem enni, sem inni nem akartam. 

A következő szakasz volt a legnehezebb, kb 7 km-től kezdve elkezdett elég erősen emelkedni az út, egészen 12,5 km-ig. Itt sikerült néhány 7 perc körüli km-t összehozni, mások is szenvedtek elég rendesen, jópár sétáló ember volt a mezőnyben. Ami elég kellemetlen volt, hogy a Tündérhegyi úti elágazásig nem volt tökéletes az útbiztosítás, így elég sok autó szlalomozott a futók között, viszont oda ráfordulva már sokkal nyugodtabb lett a terep. Ami annyira nem esett ott jól, hogy a köd egyre nagyobb volt és az út melletti fák leveleiről kövér cseppekben hullott a fejünkre az víz, de legalább az út emelkedése elviselhető volt.

Elérve a "csúcsot", szerencsére nem kellett felfutni a János-hegyi kilátóig, jött a könnyű rész. Először nem tudtam, hogy érdemes a lejtőn lefelé futni, életem első komoly szintes futása volt, előtte a legnagyobb szintkülönbséget a Margit hídra történő felfutás jelentette. Végül kis, de gyors lépésekkel hagytam, hogy vigyen a gravitáció, ami eléggé bevált, egymás után 3 olyan kilométer is volt, ahol 5 perc alatt volt az időm és tulajdonképp annyira fáradtnak sem éreztem magam. A János-hegyi frissítőpontnál szintén nem volt víz, ott csak egy cikk almát ettem meg és a csoki maradékát. A frissítőpontok vízhiányát kicsit ellensúlyozta a szitáló köd, a szakállamból és a bajszomból egy felespohárnyi vizet simán ki lehetett volna csavarni, főleg amikor a szél az ember arcába fújta.

A városba beérve a ködszitálás megszűnt, a lejetőn pedig szinte száguldottam, úgyhogy az utolsó sík részt, ami a Délitől a Tabánig tartott, szintén elég jó tempóban sikerült megtenni. Volt egy 15 másodperc az Istenhegyi úton, amikor minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne ugorjak át az egyik ház kerítésén és törjem rá az ott lakókra az ajtót, ugyanis olyan finom frissen sült rántotthúsillat terjengett, aminek ellenállni szinte lehetetlen volt. 

Az utolsó 750 méter viszont maga volt a halál, a Tabáni Sportcentrumban volt a cél és oda egy olyan emelkedő vitt fel, ami meredekebb volt, mint amire Budakeszin kellett felmászni, volt olyan pillanat amikor úgy gondoltam inkább megállok, de aztán azért sem, felérve a sportpályán menni kellett még egy kört, aztán befutni a célba. 

A saját magam által mért időm 2:03:58 lett, ez 10 perccel jobb, mint a legelső félmaratonom, úgyhogy elég jó kis időt mentem. A célban megint nem volt se víz, se más innivaló (mondjuk a ruhámban hoztam magammal vagy 1,5 litert), a legvégén kaptunk egy doboz Hell-t, amit kb 10 másodperc alatt eltüntettem. Sajnos úgy látszik nem voltam benne az első 200 félmaratonos célbaérőben, ők ugyanis kaptak pólót, így összesen egy rajtszám maradt a versenyből ami kézzelfogható, meg az érzés, hogy lejtőn lefelé állati gyorsan tudok futni. (Az állati gyors persze ebben az esetben elég relatív, akik az elsők között futottak be, szerintem legalább 2x akkora sebességel suhantak volna el mellettem). 

A szervezési hiányosságok ellenére nagyon élveztem a versenyt, az idő sem volt annyira rossz, mint amilyennek elsőre tűnt, az eredményemmel is elégedett vagyok és azt is megtapasztaltam, hogy ha lóbalzsammal mindkét lábam bekenem, az kb olyan érzés, mintha kiültem volna a hóba és és betemetem őket egy fél órára.

 

Neveztem:

Sikeres egyéni nevezés: 8. Balaton Félmaraton

Hátralévő idő: 6 hét 5 nap

-----------------------------------------------

 Hátralévő idő: 27 hét 5 nap 0 óra.

Az egész egy Midicitával kezdődött. Aztán folytatódott a Nike+ Félmaratonnal, ahol az utolsó kilométereket valami számomra teljesen új tudatállapotban tettem meg, a környezet kiesésével, aztán a célterületre érkezve az indiai tokáselefánt járásával elballagtam felvenni a befutócsomagot.

Persze előző nap délután átvettük a rajtcsomagot és a Pántlikában ülve megbeszéltük Zsuzsival, hogy na jó, jövőre menjünk a Spar Maratonra, mert céltalan az életünk és ez majd értelmet ad értelemtől mentes napjainknak.

A célban újra megerősítettük egymásnak tett fogadalmunkat, amit persze Zsuzsi három hét múlva fel is bontott, hogy ő inkább Luxemburgban fut, mert ott a tesója, meg amúgy is, ott még futni is jobb. Én továbbra is tartottam magam a Szent Tervhez, miszerint jövő ősszel rajthoz állok és addig futok, amíg látok. Biztosítani kell valahogy, Zsuzsival a kapcsolatunk ezután is harmonikus maradjon, azért elmegyünk együtt "pár" félmaratonra, mert ha évszakonként csinálsz egyet, kapsz egy darab vasat, amivel bárki számára bizonyíthatod, már kezd elmenni az eszed. Persze a vasra szalagot is raknak, és belevésik, félmaratonmánia, de igazából itt a mánián van a hangsúly. Lesz tehát Balaton Félmaraton, Vivicitta Félmaraton meg Hortobágy is, mert melegben futni a legjobb.

A tervek azért jók, hogy egyetlen mozdulattal töröljük őket, így tegnap töröltem is, szinte biztos, hogy nem veszek részt a 2012-es Spar Maratonon egyéniben. A blognak neve így simán lehetne Lóri nem megy maraton és szólhatna arról, hogy hogyan is nem mentem maratonra, dehát az sokkal kevésbé hangzik jól.

Céges csapattal futunk egy váltót az idei Maratonon, az indulócsomagban pedig volt egy papír, ami a bécsi maratont ajánlgatja, hogy milyen menő és milyen szép házak vannak arra, amiket közben lehet nézni (persze a maratonfutók arról híresek, hogy az útvonalat másodperces pontossággal vissza tudják idézni verseny után). Ráadásul április 15-én. Néhány maratoni felkészülési tervet végignézve kiderült, hogy ha október 5-én elkezdem a felkészülést, akkor április 15-re készen állok életem első maratonjára. Úgyhogy hétfőn benevezek. Aztán már csak 28 hétnyi avagy 133 alkalomnyi futás vár rám. Meg egy maraton. Szóval a nehezén már túl vagyok. Innentől már csak futni kell.